Huszonpar evvel ezelott ilyentajt frissen vasalt feher bluzba (mellreszen zseb, rajta pirossal himzett kisvirag), sotetkek rakott szoknyaba, ritkan hordott feher harisnyaba es kopogos lakkszandalba oltoztetve mondtam ennek a versnek a ram kiszabott negysorat es vegig azon gondolkodtam, hogy miert ezt kell nekunk mondani, hiszen nem is iszunk meg kavet (a kave keseru? az nem finom. akkor miert isszak a felnottek?) es martast sem csinalok meg egyedul. Sokkal jobban tetszett az "edesanyam, viragosat almodtam..." kezdetu, ugyis a kozepsoben is azt mondtuk.
Honnan tudhattam volna huszonpar evvel ezelott, hogy mennyire igaz lesz ennek a versnek minden sora egyszer.
Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.
Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!
Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.
Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.
"Anyu, anyu! Anyu!"
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.
"Anyu, anyu, anyu!"
most is kiabálom,
most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.
Csak látni akarlak,
Anyu, fényes csillag,
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.
Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.
(Nadányi Zoltán: Anyu)
kösz, hogy sírva fakadhattam...
VálaszTörlés(válaszolok mindjárt az e-mailedre is ám)